Spanyol kalandok a forró augusztusi nap alatt

2023 júniusában ünnepeltük ötödik házassági évfordulónkat, 2023 augusztusában pedig a nászút ötödik évfordulóját. Amúgy is megyünk, mint a mérgezett egér, de ezt illett megünnepelni, így beterveztünk egy spanyol utat. Madridot, Alcalá de Henarest, Aranjuezt, San Lorenzo de El Escorialt, az Elesettek Völgyét, Toledót, Segoviát, San Ildefonsót, Salamancát, Avilát és Tordesillast kerestük fel. 14 napon keresztül lubickoltunk a nyári napsütésben, rongyosra fotóztuk amit engedtek, nagyon jókat ettünk, lábainkat az elvártnál is jobban elkoptattuk, a sok csigalépcső- és toronymászással minden létező magassági rekordot megdöntöttünk és alig várjuk, hogy visszamehessünk.

Augusztus 4-én indultunk, az Iberia közvetlen járatával repültünk és a Booking ajándékaként ingyen betaxiztak a szállásra. A repülőn sejtelmes zene szólt, ami a kiszolgálással és a pontossággal csillagos ötösre vizsgázott, majd a sofőrrel is nagyon meg voltunk elégedve. Az eredetileg lefoglalt szállást az utazás előtt körülbelül egy hónappal módosítanunk kellett, de mázlink volt, mert jó áron még tudtunk foglalni a Plaza Mayor (lásd lent) melletti B&B Hotel Madrid Centro Plaza Mayor-ba. Egy mellékutcára nézett a szobánk, az alagsori 24 órán keresztül működő bár ingyenes gyümölcs, nasi és italválasztéka nagyon bejött. A reggelente kilincsre akasztott édesség és víz csomag pedig jó szolgálatot tett a napindításhoz. A szobához járt hűtőszekrény, így amikor nem a közeli La Rollerie Atocha-ban reggeliztünk (azok a mexikói reggelik…), akkor a szállás bárjában fogyasztottuk el a szendvicsünket, megbolondítva némi gyümölccsel, joghurttal, forró csokival, teával, kávéval, vagy gyümölcslével. Hiába, jó sorunk volt… Tehát. Augusztus 4-én a szállás elfoglalása után, nyolc-fél kilenc tájékán nyakunkba vettük a várost és napnyugtáig, vagyis este fél tízig sétáltunk, no meg kiváltottuk a feltölthető metrókártyát és a HÉV-szerű Cercanias bérletet. Végül beugrottunk a Rollerie melletti Dia boltba (minden nap nyitva van este 11-ig) és kellemesen elfáradva beájultunk az ágyba.

Első teljes napunkat Alcalá de Henaresben, egy a madridi agglomerációhoz tartozó tüneményes városkában kezdtük. A Puerta del Sol-ról az Atocha pályaudvarra, majd onnan egy másik Cercanias szerelvénnyel közlekedtünk a célállomásunkra, és mindezt egy kedvezményes ingázó bérlettel. Hm, nagyon megszerettük a helyi tömegközlekedést! Először az Alcalá de Henares-i egyetemet néztük meg spanyol nyelvű idegenvezetéssel, majd elsétáltunk Miguel de Cervantes szülőházához. Természetesen fotózkodtunk a szülőház előtti szobrokkal (lásd lent). Az Alcalá de Henaresi főutcán ebédeltünk, többek között egy részben véres hurkához hasonló ételt (nagyon bejött), végül jól besütiztünk. A kajakómát a Madridba visszavezető Cercanias-on éltük túl, hogy végül élvezkedjünk a madridi királyi palota termeiben, no meg a fegyvertárban, és mérgelődjünk, amiért az első fogadószalon után nem lehet bent fotózni. Ez a probléma sajnos elég sok helyen merült fel, így sok könyvet vettünk. Azóta is gyakran lapozgatjuk őket.

Augusztus 6-án az egyik királyi kolostort, vagyis a Real Monasterio de la Encarnación-t, majd a Cerralbo Múzeumot néztük meg. Az utóbbiban fotózhattunk (Hurrá!), így külön képes beszámolót is írunk a palotáról. A Txirimiri Ferraz nevű étteremben ebédeltük (melegen ajánljuk: finom volt az ebéd, gyors a kiszolgálás, jók az árak, bőséges adagot adnak). Vártunk vagy másfél órát, hogy bejussunk a Debod templomba, és lefotóztuk a kedvenc Don Quijote – Sancho Panza párosunkat a Plaza d’España-n. Végigmentünk a Gran Vián, és még zárás előtt bejutottunk a Plaza Cibeles-en a volt Postapalotába. Apropó, szinte mindenhol átvilágítanak, de a biztonsági ellenőrzés meglehetősen gyors és hatékony. A korábbi Postapalota kapcsán az volt az egyedüli szívfájdalmunk, hogy a tetőterasz felújítás miatt zárva volt. Pedig Balázs anno felment és tanúsítja, hogy csodás a kilátás.

Augusztus 7-én körülbelül 40 perccel a nyitás előtt már ott voltunk Pradónál (lásd fent), ahol pofonként ért, hogy a korábban engedélyezett fotózást itt is megtiltották. Vettünk könyvet és vagy hatszor visszamentünk a kedvenc Velázquez festményeinkhez, hogy végül az ebédet is bent fogyasszuk el. Még a víz is Prado logós volt! A jegyvásárlás kapcsán az elővásárlást tanácsoljuk. Mi azért nem tudtunk élni a lehetőséggel, mert csak ingyenes jegyet nem lehet venni (Balázs a nemzetközi tanárigazolvánnyal, Regina pedig az újságíró kártyával mehetett be csomó helyre ingyen). A királyi gyűjteménynek is van gyűjtőjegye, mi a teljes országra kiterjedő, egy évig érvényes példányt vettük meg: be is jött az ára. Mivel a kasszások általában elég rosszul tudnak angolul, az abono annual-t kell emlegetni a vásárlásnál. A Prado után a botanikus kert következett, de csalódás volt, mert a nagy hőségben minden elvirágzott. A Retiro park viszont nagyon bejött.

Augusztus 8-án Toledóba utazunk (lásd fent). Az Atocha pályaudvaron és visszafelé is rendesen kavartak a vágány kiírásával, de a vonat nagyon gyors volt, így könnyedén behozta a késői indulást (amúgy érdemes jó korán megvenni a vonatjegyet, mert idővel drágul). A városba vezető mozgólépcsőnek nagyon örültünk, de így is másztunk, gyalogoltunk, kapaszkodtunk eleget, mert elég nagyok a szintkülönbségek. Az augusztusi hőségben alig volt valaki, valószínűleg aki tehette a tengerpartra távozott, vagyis legalább a zsúfoltságot elkerültük. A székesegyházban tilos fotózni, de minden erkölcsi tiltást figyelmen kívül hagyva bűnöztünk. A székesegyház harangtornya zárva volt, de cserébe a San Ildefonso tornyából csodálhattuk meg a várost. Megérte, pazar a látvány! Előzetesen vettünk karszalagot, amivel majdnem minden városi nevezetességet sorbanállás nélkül, és külön fizetés nélkül tekinthettünk meg, ezt másnak is ajánljuk. Ha nincs idő mindenre, akkor külön-külön, helyben is lehet jegyet venni. Ez esetben a San Juan de los Reyes kolostor semmiképpen se maradjon ki, mert fergeteges! A "karszalagos" kör legfrissebb látványossága a Nemes Kisasszonyok Királyi Kollégiuma. A Sinagoga del Tránsito nem képezi részét a karszalagos körútnak, de ide meg valami akció folytán amúgy is ingyen mehettünk be. A Santa Maria la Blanca zsinagóga ezzel ellentétben "karszalagos" (lásd lent). A "legmecsetebb" formájú templomot sem szabad kihagyni: a Mezquita del Cristo de la Luz hajója minden részletében mór. Természetesen bevásároltunk: Regina a helyi damasquinado technikával készült szuvenírt kapott, Balázs pedig egy olvasó Don Quijote szobrot (Toledo La Mancha megye központja). Az Alcazar történelmi részét a spanyol polgárháború alatt szétlőtték, de helyreállították. Erre pont 2023 nyarát kellett választaniuk, hogy további restaurálásokba kezdjenek, vagyis ez kimaradt. Cserébe ingyen mehettünk be a Szárazföldi Erők Múzeumába, amely a vár tövében található. Utolsó csapásként Balázs kitalálta, hogy sétáljunk el a Tajo folyó túlpartján egy kilátóponthoz, nézzük meg onnan is a várost. A térkép kutat/csapot is jelzett, vagyis ha lerohadna rólunk minden, akkor ott ihatunk. A táv nem volt nagy, a látvány bejött, de valóban mindenünk leolvadt rólunk (a tájékozódáshoz használt Ipad a hőség miatt egyenesen sztrájkba lépett), és a csapból folyó víz pisi-melegnek bizonyult. Nagy bánatunkban a vasútállomással szemben vettünk jeges vizet és benyomtunk egy-egy jégkrémet, ami életmentőnek bizonyult. Apropó, a toledói vasútállomás is tüneményes! Este nem kellett minket elringatni, hiszen a lépésszámláló szerint magassági és távolsági rekordot is döntöttünk. :)

Augusztus 9-én laza madridi napot tartottunk: a Thyssen-Bornemissza múzeumban jártunk (lehetett fotózni!), bementünk a másik királyi kolostorba, a Monasterio de las Descalzas Reales-be (tilos volt a fotózás, így könyvet vettünk), no meg a városban csatangoltunk. Toledo után végülis kellett a levezetés.

Augusztus 10-én hajnalban keltünk, a Puerta del Soltól elmentünk a Chamartin vasútállomásra, ahonnan a gyorsvonat villámgyorsan elvitt minket a Segovia melletti állomásra. Ez a prérin található, de két buszjárat bevisz a városközpontba. Jegyet csak készpénzzel és a sofőrtől lehet venni, ami kissé gáz azután, hogy a madridi tömegközlekedés tarjetáját a telefonos appon is fel lehet tölteni. :( Segovia csodálatos! A vízvezetéknél szálltunk le a buszról, vagyis rögtön ámultunk, bámultunk. Jót mosolyogtunk a szelfiző ördög szobrán. Megcsodáltuk a San Martin templomot, majd ezt rögtön el is felejtettük, mert a székesegyház hirtelen elnyerte a „kedvenc templomunk” címet (lásd lent). Felmentünk a harangtoronyba (kemény menet volt), megnéztük a harangozó lakását, élveztük a városra nyíló panorámát, majd elvánszorogtunk az Alcazarhoz. A harangtorony csigalépcsője után ugyanis remegtek a lábaink. Az Alcazar egy igazi királykisasszonyos kastély, amolyan Disney-féle. Bele is szerettünk, mert valóban mesés. Időnk viszont kevés volt, így az Alcazar szomszédságában, a Cafetería "Casa de la Química"-ban ebédeltünk. Finom volt, fizetni se fizettünk sokat, vagyis elégedettek voltunk a hellyel, másnak is ajánljuk. Azért is kellett sietni, hogy elérjük az M8-as helyközi buszt, amely a segoviai buszpályaudvarról indult és többek között San Ildefonsóban, a Granja bejáratánál is megállt (a Puerta de Segoviánál kell leszállni). A Granjában szokás szerint nem lehetett fotózni, és a kertben a kutak se működtek, de ettől függetlenül csurgott a nyálunk. Ez egy fantasztikus hely! Mivel jó időt futottunk, így a Granjából visszafelé menet még sétáltunk egyet a segoviai vízvezeték környékén, és csak az utolsó pillanatban mentünk vissza a semmi közepén található gyorsvasút állomáshoz. Hosszú, de csodás nap volt: reggel 7 körül indultunk és este 11 körül érkeztünk vissza a szállásra.

Augusztus 11-én délelőtt az Escorial kolostort néztük meg (bent tilos fotózni), majd ebéd után bejártuk a Casita del Príncipét, késő délután pedig az Elesettek völgyében jártunk (lásd lent). Ide a San Lorenzo de El Escorial buszpályaudvaráról induló, 660A busszal lehet eljutni. Ennek érdemes megnézni a menetrendjét, amikor megérkezünk Madridból, mert csak napi egy járat van oda és vissza (mindig délután). A bazilikában tilos fotózni, de egy emlékképet azért lőttünk. Nem szégyelljük magunkat! ;) Amúgy már elvitték Francisco Francót és José Antonio Primo de Riverát, így kettővel kevesebb politikailag érzékeny téma merül fel a hellyel kapcsolatban. Mi megkerültük a hegyet és a kolostor bejáratához is elmentünk, de már nem volt energiánk felmászni a kereszt tövéhez. Az előző napi segoviai menet leszívta a „hegymászó energiánkat”.

Augusztus 12-én délelőtt Aranjuezben jártunk. A C-3-as Cercanias végállomása pár száz méterre található a palota bejáratától, így könnyen megközelítettük a helyet. A palota lépcsősorát követően megtiltották a fotózást (könyvet vettünk), a kertekben viszont rengeteg szökőkút működött (gyönyörűek) és jókat fényképeztünk. A Casa del Labrador-ba is elmentünk, de azt felújították, amit persze elfelejtettek közölni a honlapon. Aranjuezben ebédeltünk, majd Madridban a búcsúséta keretében jártunk Goya sírjánál (sajnos itt se lehet fotózni).

Augusztus 13-án vonatra szálltunk és elmentünk Salamancába. Az egyetem (lásd fent) vendégházában, egy nagyon jól felszerelt kollégiumi apartmanban szálltunk meg: pazar körülményeket találtunk potom pénzért. Délután a San Esteban templommal és kolostorral elkezdtük a város felfedezését és beleszerettünk! Kiválasztottunk pár fagyizót, ahova minden Salamancában töltött nap végén visszatértünk és természetesen fotóztunk, fotóztunk, fotóztunk.

Augusztus 14. teljesen Salamancáról szólt. A székesegyház (lásd fent) előlépett a legjobb, legszebb, legmenőbb helyre. A jezsuita templom tornyába is felmentünk, mert a látványért mindent (megérte!). A Casa Las Conchas pedig elnyerte az „abszolút kedvenc könyvtár” címet. És ez egy könyvtárostól nem semmi! Balázs megkapta feladatként, hogy szerezzen állást a salamancai egyetemen, mert az egy fergeteges hely! Apropó, sajnos nem találtuk meg a békát az egyetem homlokzatán, de így is szerencsénk volt. A diákok ugyanis babonából keresik a brekit, mert aki megtalálja, annak sikerül a vizsgája. Ennek örömére az egész várost uralják a béka szuvenírek. A székesegyház ajtaján viszont megtaláltuk az űrhajóst (erről majd a képes posztban fogunk részletesen mesélni). A napot a római hídnál, illetve a túlparton, meg a szokásos fagyival zártuk.

Augusztus 15. Mária mennybevitelének ünnepe. Nemzeti ünnep, rengeteg dolog bezár. Mi távolsági busszal elmentünk Tordesillasba. Itt kötötték meg azt az egyezményt, ami miatt a mai Brazília területét a portugálok gyarmatosították. Természetesen elmentünk a házba, ahol aláírták a szerződést. Tordesillast onnan is ismerhetjük, hogy itt tartották házi őrizetben Őrült Johannát, V. Károly német-római császár és spanyol király anyját: megnéztük a Szent Klára kolostort, ahol ünnepi alkalmakkor tartózkodott Johanna, illetve a San Antonin templomot, ahol a vasárnapi miséket hallgatta. A kevésbé nevezetes templomok közül a San Pedro lopta be magát leginkább a szívünkbe. Szintén jellegzetes eleme ennek a kisvárosnak, hogy lépten-nyomon művészek által készített graffitikbe botlunk (lásd fent). Felkerestük az összeset és többnél fotózkodtunk. Habár ünnepnap jártunk a városban, szinte csak spanyolokkal találkoztunk, és 14 óráig a helyi látványosságok is nyitva voltak. Utána pedig a szabadon látogatható érdekességeket kerestük fel. Apropó, a Plaza Mayoron nagyon jót ebédeltünk a Don Pancho étteremben, amit másnak is ajánlunk. Majd lesz több képes poszt a városkáról.

Augusztus 16. volt az utolsó teljes nap, amit Spanyolországban töltöttünk, ekkor Avilába utaztunk. Bejártuk a falakat, a helyi székesegyházban is fel lehetett menni a toronyba: felmentünk. A Szent Teréz kolostor érdekes élmény volt. Végre megtudtuk, hogy a frissen facsart narancslevet zumo-nak hívják (az olaszoknál spremuta). A San Vicente bazilika mesés! Újra legyalogoltuk a lábunkat és a Santo Tomas kolostorban zártuk a napot: kiesik, nem özönlik el a turisták, viszont varázslatos. Csodás nap volt, ami viszont a salamancai időszakot is lezárta, mert augusztus 17-én visszautaztunk Madridba. Itt az Opera közelében, egy előre lefoglalt csomagmegőrzőben hagytuk a bőröndjeinket, majd elmentünk a Királyi Gyűjtemény 2023 nyarán megnyitott új múzeumába (lásd lent a kedvenc páncélunkat). Ez az Almudena székesegyház szomszédságában, a királyi palotával szemben található, lehet fotózni (hurrá!), és egyszerűen fenomenális! Imádtuk! Gyönyörű! Csodálatos dolgokat láttunk! Ezzel tényleg méltó módon zártuk a spanyol utat!

Utolsó tevékenységként jól bevásároltunk turronból, hogy legyen az otthoniaknak is, mi is feltankoltuk a bendőnket minden finommal, hizlalóval és helyivel, majd kimentünk a repülőtérre. A Wizzair gépe az egész napos összevont késés miatt óriási csúszással érkezett, és itthon már hajnalban kerültünk ágyba. Ekkor már alig éltünk, csak az élmények tartották bennünk a lelket. Amint lehet, visszamegyünk, fenomenális volt!

Természetesen a képes posztokat menet közben ide is be fogjuk linkelni. Addig is jó olvasást kívánunk!

Morvaországi kalandok

Október végén újra kirándulni mentünk a bevett csapattal. Belgrád után volt vérfrissítés, de a kemény mag kitartott. Mivel a tanítási gyakorlat sokak számára gondot okozhatott, így megint olyan helyet néztünk ki, ahol nem kell repülni és relatíve könnyen lehet a kiesőket pótolni. Sajnos szükség is volt az óvintézkedésre, mert két eredeti utastársunknak mégse jött össze a dolog, így az utolsó pillanatban kellett helyettük beugrót keresni. Október 21-én kora délelőtt újra összeállt a legzakkantabb csapat és a Nyugati pályaudvaron vártuk a késői befutókat. A tervezetthez képest a vonat mégse volt közvetlen, mert pályaépítési munkálatok miatt Břeclavban át kellett szállnunk, de azért odaértünk Brünnbe. Apropó: magyarul a település neve Brünn, és nem Brno. Fájdalmas érzés volt hallgatni a más téren se túl tájékozott vasutas hölgyet, aki teljes komolysággal bizonygatta a helyjegy vásárlásakor, hogy Brünnről még nem hallott, viszont Brno-ról már igen. Ezen sírva nevettünk, viszont már a világfájdalom lett úrrá rajtunk, amikor értelmes egyének is lelkesen Brno-ztak. Most, a lelki fájdalmunk kitárgyalását követően jöjjön a beszámoló.

A szállás a Szent Jakab templom szomszédságában működő apartman hotel volt. A szoba nem készült el az általuk vállalt határidőre és a Bookingon nem jelzett kaució se volt kóser, de legalább azóta a kaució visszajött, a többin pedig túltettük magunkat. Csak azoknak ajánljuk, akik jól bírják az éjszakai ricsajt, mert amikor az utcán megy a „fiesta”, az a hangzavar a nyílászárókon is szűretlenül átjön. Tehát, elfoglaltuk a szállást, az ilyenkor szokásos pisiszünet természetesen tovább tartott a kelleténél, majd elindultunk „hegynek fel”. A két legfrissebb csapattárs olyan túratempóval vágtázott volna felfelé, amit Balázs se mert volna lenyomni a csapattagok torkán (pedig anno Agrigentóban a tűző napon hegynek felfelé se volt semmi a rohanás), így a sebesség összecsiszolásán még kellett dolgozni, de ez igen hamar megoldódott.

A spilberki érkezésünket előzetesen egyeztettük emailen, vagyis a kasszánál minden flottul ment és kaptunk magyar nyelvű szöveget. Először a kazamatákat néztük meg, majd a toronyba is felmentünk (a kilátást lásd fent), illetve menet közben a kápolnát is „megcsodáltuk”. Ez utóbbi nagy csalódás volt, de minden más – különösen önjelölt idegenvezetőnk tolmácsolásának köszönhetően – nagyon bejött. Pihenésként picit lazultunk a Spilberk udvarán zajló forgatagban, és a nap zárásaként lementünk a várhegy aljában kialakított hidegháborús bunkerhez. A „10-Z” létesítmény erőssége, hogy mindent ki lehet próbálni. Nem is szégyenlősködtünk: volt sebesültszállítás, rohambilis/egyenruhás fotózás, és a retró telefonokat is végigtekergettük. A vacsora után megcsodáltuk a város egyik jelképét: a városháza bejáratánál felakasztott kitömött krokodilt (lásd lent). Röviden: kimaxoltuk az érkezés délutánját és estéjét.

Szombaton Olmützbe, vagy más néven Alamócba mentünk. A vonat és a vasúti társaság appja nagyon bejött. A helyi tömegközlekedés telefonos applikációja is max pontos: valamit nagyon tudnak ezek a morvák! Először a Szent Móric templomot fedeztük fel, majd a Felső és az Alsó Téren csatangoltunk. A Városháza (lásd fent) órája pontban 12 órakor működésbe lépett: ezt is meghallgattuk. Az utazás második napján már nem is tudjuk hányadik csoportkép készült (jók lettek, mert jó az alapanyag és a fotós!), illetve az ekkor még kissé borús időben is lelkesen csodáltuk a különféle házak díszítéseit (lásd lent).

Az ebéd után mindenki szanaszét spriccelt, majd a megbeszélt időpontban találkoztunk a Szent Móric melletti villamos megállónál és mielőtt felszálltunk volna a villamosra többedmagunkkal felmentünk a a Szent Móric tornyába (lent innen lásd a gótikus székesegyházat). Pazar a kilátás! A székesegyház is szép, de a nyáron látott spanyolországi gótikus csodák után már csak „B” kategóriásak a szemünkben a németes gótika remekei. Hiába, túl jó dolgunk van mostanában. ;)

A székesegyházat követően az érseki palota következett. Itt tapasztaltuk először a helyi „idegenvezetést”: a kísérőnk ugyan tudott angolul, de nem beszélt, maximum felvigyázó bácsi/néni-ként követett, míg mi magyar nyelvű nyomtatott brosúrából tájékozódtunk. Amikor Ferenc József trónja nem ott volt, ahol a füzet szerint lennie kellett, kiderült, hogy a helyi pesztonkánk mégiscsak segít, de amúgy ő csak a hozzánk csapódott cseheket adjusztálta. Tehát: az érseki palota fenomenális, a terem, ahol trónra lépett Ferenc József (lásd lent) maga a történelem, tehát történész hallgatókkal ide eljönni nagyon gyümölcsözőnek bizonyult és mindenki értékelte.

Az érseki palota után újabb bóklászás következett, naplementés és kék órás fotókat csináltunk (lásd lent), majd este visszavonatoztunk Brünnbe.

Hétfőn délelőtt a kapucinus kriptával kezdtük a túrát: itt is magyar nyelvű brosúrák vártak, no meg a halál „kapucinus” tálalásban. Borzongató, de egyben érdekes élményben részesültünk. A halandóság mindenki számára máshogyan jelenik meg. Ez a "kapucinus módi" mindig elég egyedi megközelítés. A katakombák után felmentünk a székesegyházba és a vegyesen barokk-gótikus belső után várt a torony, illetve a kincstár. Itt a pénztáros néni nagyon nem volt a toppon (csak csehül tudott és csak itt kellett készpénzzel fizetni, mindenhol máshol elfogadták a bankkártyát), de azért mindenki úgy ment fel a lépcsőn, mintha naponta űzné ezt a sportot. Nem hiába az alábbi a csapat jelszava: "ELTE-s világutazó vagyok / Legyen formás feneked Balázzsal!" ;) A tornyot követően szétspriccelt a csapat. Volt, aki vásárolt, volt, aki további helyeket nézett meg. Egyesekhez hasonlóan újra felmentünk a Spilberkbe, ahol elkattintottuk a szabadtéri fotókat (az érkezéskor erre nem volt időnk, mert túl rohanós volt a program), bementünk a fegyvertárba és a magyar rabok emléktáblájánál is fotózkodtunk.

Kedden délelőtt Balázs nagyot kavart. Összekeverte a Mendelianumot a Mendel Múzeummal, így elég sietős tempóban kellett átmenni az egyik helyről a másikra. Amikor odaértünk kellett egy kis idő, amíg mindenkinek leesett, hogy Mendel az a borsós fickó, akiről biológia órán az öröklődés szabályai kapcsán tanultunk, de a csodás gótikus templom (lásd fent) és a fergeteges könyvtár láttán mindenki lelkesedni kezdett. Nagyon kedves és segítőkész idegenvetőt fogtunk ki: itt angolul kaptuk az infókat, és a vezetőnk nem csak felvigyázó volt. Miután mindenki felidézte a genetikáról tanultakat és elkészült pár csoportkép jól beebédeltünk a Mekiben (Sic!, mert most nem értünk rá helyi étteremben megvárni, amíg kihozzák a kaját) és felszálltunk az austerlitzi vonatra. A hely neve már egy ideje Slavkov U Brna, de mi lelkesen Austerlitz-eztük, hiszen így tanultuk. A kastély fergeteges, a kísérünk felvigyázó volt, a brosúra tartalma pedig szakmailag minősíthetetlen. Azt viszont értékeltük, hogy Mária Terézia nagy hatalmú kancellárja, Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz-Rietberg otthonában tévelyeghettünk, illetve abban a bálteremben ülhettünk le, ahol 1805. december 4-én Napóleon képviseletében Louis-Alexandre Berthier marsall, Ferenc császáréban pedig Karl Philipp zu Schwarzenberg herceg írta alá a fegyverszüneti megállapodást. Ebből, és az 1805. december 2-ai austerlitzi csatából lett egy jó hónappal később a pozsonyi béke.

A kastély látogatása után még jót kocsmáztunk a szomszédos, stílusosan Bonaparte nevet viselő vendéglátóipari helyen, majd visszavonatoztunk Brünnbe. Október 25-én a reggeli órákban indultunk haza: a váci vonalon a lehullott levelek nekünk csak negyed órás késést okoztak, így nem is volt olyan vészes az a vonatozás! ;)

A helyszínekről külön képes posztok is készülnek, amelyeket a lenti linkekről is el lehet majd érni.

Itt látható poszt a Spilberkről.

Itt a városházáról.

Itt a kapucinus kriptáról.

Itt a brünni székesegyházról.

Itt a Mendel Múzeumról.

Itt pedig a brünni vegyes városi fotókról.

Innen érhető el az album az olmützi Szent Móric templomról.

Itt az olmützi Szent Mihály templomról.

Itt az olmützi székesegyházról.

Itt a helyi érseki palotáról.

Itt pedig az olmützi vegyes városi felvételek következnek.

Végezetül ez a mappa tartalmazza az austerlitzi (Slavkov u Brna-i) képes beszámolónkat.

Belgrád, egy balkáni és mégis nyugatias főváros

2023. február 23-tól 26-ig a megszokott csapattal újra „tanulmányi” kirándultunk: ezúttal Belgrádba. Palermo után egy könnyen megközelíthető, olcsó, különleges helyre terveztük az utat. A srácok listája gyorsan összeállt, a szállást előre lefoglaltuk (persze ingyen lemondásos garanciával), a pályázatot röptében összeállítottuk és a palermói kalandok után most újra elsőre meg is nyertük a HÖK-ös támogatást. Szerencsére a Flixbusz árai nem változtak, így gyakorlatilag a terveknek megfelelő áron fizettünk mind a buszjegyért, mind a szállásért. Aztán elindultunk, és kiderült, hogy minden terv csak addig jó, amíg fel nem borul.

Egy csütörtöki reggeli időpontban találkoztunk a népligeti buszpályaudvaron. Mivel nem repültünk, így mindenki azt hozott, amit akart: először úsztuk meg a „mit vihetünk kézipoggyászban" kérdéseket. Az már a csapat józanságát dicséri, hogy senki se érkezett óriási poggyásszal. Hiába, rutinos utazók lettek a srácok! Röszkéig el is jutottunk, hogy ott jöjjenek a gondok, mert mindenféle dokumentációs problémák miatt a busz menetideje egy órával meghosszabbodott. Pedig olyan jól indult az út!

A belgrádi buszpályaudvarról sikeresen kijutottunk, majd a Kamenička utcán caplattunk a szállásunk felé. Az utca végén, a saroképületben kellene lennie annak az étteremnek, ahol Gavrilo Principék kitervelték a szarajevói merényletet. Fontos történelmi hely, állítólag ma is kocsma üzemel benne. Erre helyben kiderült, hogy bezárt. Ettől függetlenül a házat lefotóztuk (lásd balra fent), de a kocsmába már nem tudtunk beülni, hogy a mi világmegváltó terveinkről elmélkedhessünk. A szállással viszont szerencsénk volt és ezt mindenkinek ajánljuk. A Hotel Bohemian Garni a Skadarska utcáról nyílik, vagyis egy mulatós negyedre néz, de a jó szigetelésnek köszönhetően a bulikból nem hallottunk semmit, miközben rengeteg vendéglátóipari hely volt a közelben. Lepakoltunk és mentünk is vissza a csütörtökön egész későig nyitvatartó Nemzeti Múzeumig. Ezt eredetileg banknak építették, az első világháborús során a Monarchia megszálló erőinek parancsnokságaként hasznosították, majd a Belgrádi katonai konvenció aláírásának is helyet adott. Mivel a múzeumról lesz külön képes poszt, így ide csak az épület előtti Obrenović Mihály, vagyis a harmadik szerb fejedelem szobráról teszünk be képet (lásd jobbra fent).

A múzeummal előzetesen leleveleztük az érkezésünket, tanulmányi kiránduláson részt vevő egyetemi hallgatóknak ingyenes volt a belépés, és amint helyben bemondtuk, hogy a magyar csoport érkezett, nagyon gördülékenyen mentek a dolgok. A nap zárásaként még napijegyet akartunk venni a tömegközlekedéshez, ami állítólag mindegyik KIOSK-ban megoldható. Nekünk viszont egy kivételével mindegyik KIOSK-os azt mondta, hogy nincs jegye, napijegyről pedig nem is hallott. Végül a Moszkva hotel (lásd fent) szomszédságában található kioszkosnál jártunk szerencsével. A hölgy minden alkalommal máshogy számolt (többször is visszatértünk hozzá), de olyan jól számolt, hogy végül minden elszámolását helyrehozta a mi kárunkra. Fontos kihangsúlyozni, hogy csakis készpénzért lehetett jegyet venni. A  hölgy a szerben kívül más nyelvet nem ismert, de kézzel-lábbal azért megérttettük magunkat.

Péntek reggel kipróbáltuk a buszközlekedést. Elmentünk a temetőbe, és a kerítésen keresztül megtekintettük az osztrák–magyar katonai emlékművet, ahol az első világháború első hősi halottja is nyugszik (lásd fent). A buszokról kiderült, hogy egész jók, persze az állapotuk változó: valahol a rugó is kiáll az ülésből, máshol egészen elegáns a belső. Viszont mindegyik járművön bankkártya érintésével lehet jegyet venni, amivel igencsak megelőzték a hazai viszonyokat. A temető után elmentünk a Száva partjára, sirályokat fotóztunk és napoztunk, hogy majd az előre lefixált időben megtekintsük a Bodrog/Sava monitort (lásd balra lent). A Bodrog a Monarchia Dunai Flottilláját erősítette és az első világháború első lövései is innen dördültek el. A világháború végén többedmagával ezt a monitort is a jugoszláv állam kapta meg: ekkortól Sava a neve. Az első világháborús centenárium keretében restaurálták és a szerb Véderő Minisztérium felügyelete mellett megnyitották a látogatók előtt. Az előzetes engedélykérések eredményeképpen a belgrádi Hadtörténeti Múzeum igazgatója fogadott minket és egy munkatársa tolmácsolt, illetve vezetett körbe. Fergeteges élmény volt! A hajó minden részlete maga a tömény történelem!

A monitor megtekintése, pár vicces fotó és a hajó elkötésére tett javaslatok elvetése után a Száva partján megebédeltünk (egy hagyományos szerb konyhát vivő helyen, ahol nagyon jó húsos fogások vártak minket), majd felmentünk a Kalemegdánhoz. Jót sétáltunk az erődben, nézelődtünk, csoportképet készítettünk a 30,5-es Škoda mozsárnál (ez az Osztrák–Magyar Monarchia legrettegettebb első világháborús ostromfegyvere volt és csak három példány maradt fenn, az egyik pont Belgrádban, lásd jobbra fent), viszont a nándorfehérvári ostrom emlékkövénél csodálkoztunk, hogy a magyar szövegben is Belgrád olvasható, miközben ekkor Nándorfehérvárként emlegették a helyet (lásd lent).

A belgrádi erőd számtalan látnivalójából végül csak párat tudtunk megtekinteni: a győzelmi oszlop környékét, a délelőtti hajólátogatás során megbeszélt Hadtörténeti Múzeumot (erről lesz külön képes poszt), illetve a Despota-kapu melletti tornyot. Az oszlop mellől készült a zimonyi tornyot is ábrázoló lenti fotó, miközben a torony tetejéről lőttük a Duna és a Száva összefolyását ábrázoló napnyugtás búcsúfotót. A sokat reklámozott két kaputornyos bejáratot a Despota kapu túloldalán éppen restaurálják, így az állványzat miatt láttuk is, meg nem is.

Szombat reggel első utunk a Tesla múzeumhoz vezetett, erről lesz külön képes beszámoló. Utána a Szent Száva székesegyház következett, amelyről szintén lesz külön képes poszt. A templom amúgy a szöveges beszámoló első fényképén is látszik a Karađorđe emlékmű mögött. Ezt követően megebédeltünk és elmentünk a zimonyi Hunyadi toronyhoz (lásd lent). Szombaton csepergett, vagy egyenesen szakadt az eső, kalandos volt a buszos utunk, de végül megérkeztünk. Felmentünk a torony kilátójába, ahol nagy örömünkre az erős szél is megnehezítette a dolgunkat. Ennek ellenére különleges érzés volt a torony bejárása, hiszen egy 1896-os millenniumi emlékműről van szó, amelyet állítólag Hunyadi János halálának helyszínén emeltek. A neve is innen ered. Természetesen a toronyból a korábbi Kalemegdános fotó párját is elkészítettük, ugyanis lent, a Duna és a Száva összefolyásánál, a domb tetején a belgrádi erőd feketéllik.

A rossz idő miatt nem volt kedvünk sokat sétálni Zimonyban, de amit láttunk, az nagyon tetszett. Végül újra buszra szálltunk és Tito mauzóleumánál zártuk a napot (lásd lent), amiről szintén lesz külön képes poszt.

Vasárnap a délutáni buszra vettünk jegyet, hogy délelőtt még szabadon csatangoljunk. Reggelre leesett a hó, így abban állapodtunk meg, hogy megnézzük a belgrádi havas állatkertet. Erről nem lesz külön képes poszt, ezért az öt kedvenc képünket ide illesztjük be.

Végül megebédeltünk, majd visszaindultunk a buszpályaudvarra. Kifizettük a belépőt (a buszokhoz csak pénzért mehetünk be) és miután az utolsó dinárunkat is elköltöttük, precízen, időben indultunk haza. Nagyban búcsúztunk Belgrádtól, mert érdekes élmény volt, sok dolog tetszett, kedvesek voltak az emberek, jókat ettünk…

...aztán a csöpögős hangulatot elrontotta a határnál az ellenőrzés. Röszkénél újra gond volt. Egy nő hamis személyivel kívánt belépni a schengeni övezetbe, azonnal kiszúrták, és bosszúból bekamuzta, hogy a buszon maradt cucc, így az egész buszt félreállították. Vártunk egy órát és már megint nem menetrend szerint érkeztünk meg. Valahogy ez nem megy nekünk. :D

Ide belinkeljük a képes posztokat is.

Itt érhető el a Nemzeti Múzeumról szóló külön beszámoló.

Itt a Bodrog/Sava monitorról szóló.

Itt a Kalemegdant és a Hadtörténeti Múzeumot bemutató képsorozat.

Itt a Tesla Múzeumról szóló képes poszt.

Itt a Szent Szávás album.

Itt pedig a Tito mauzóleumos válogatás.

Palermói kalandok menő társaságban

 Minden 2022 márciusában, Rómában kezdődött. Balázs pár zakkant tanítványa kirándulni szeretett volna, Balázs is lelkesedett az ötletért, így párban elmentünk velük. Nagy buli volt, hamar megtaláltuk a hangot a csapattal, szokás szerint lejártuk a lábunkat, finomakat ettünk, mázlink volt az időjárással és a hazatérés után a „kölkök” gyakorlatilag maguktól akartak folytatást. Tanulmányi kirándulás esetén a részünket teljesen saját zsebből kell fizetni (a Hallgatói Önkormányzatnál csak a hallgatók pályázhatnak, a kísérő tanár, aki tolmács, szervező stb. megtisztelve érezheti magát, hogy saját pénzén "gardedámozza" az egyetemi ifjúságot), mi a bölcsész fizetésünkkel igencsak előre tervezünk, hosszas spórolás után valósítjuk meg világbejáró projektjeinket, így egy már korábban is tervezett utat tudtunk felajánlani, amihez csatlakozhattak a srácok. Szerencsére volt kedvük Palermóhoz.

A pályáztatás kacifántosra sikeredett, de végül a hallgatóság szállás- és útiköltségét jórészt fedezte a HÖK. A szállásadó is ügyeskedett a foglalásnál, de ezt a magunk előnyére tudtuk változtatni, mert pont annyival kellett kevesebbet fizetnünk, amennyivel kompenzáltuk az akkoriban igencsak megroggyant forint okozta átváltási veszteséget. Természetesen most is elhangzottak hajmeresztő kérdések arra vonatkozólag, hogy miket lehet vinni a repülőn poggyászként (az egyik delikvens hajvasalója Róma után végül Palermóba is eljutott), ami miatt Róma után már csak nevettünk. Hiába, csípjük a csapatot, ők a kedvenc „zakkantjaink”.

Eljött a nagy nap. Ezúttal nem kellett rohanni a repülőtéren, a biztonsági ellenőrzésnél és a kapunál minden rendben volt, az ivóflaskák feltöltése is simán ment, és a legfontosabb, hogy senkit se akartak megmotozni (ezekre mind sor került a római út során). Szicília magasságában már kiguvadt szemmel vizslattuk a szigetet, erre senkit sem engedtek leszállni. Hozzánk közel történt az incidens, így mi ketten értettük az intézkedés okát, a többiek pedig Messengeren megkapták az infót: egy hatökör dohányozni akart a repülőgép mosdójában, így miatta a repülőtéri rendőrséget kellett várnunk. A hivatalos formaságok után végre Punta Raisi kifutópályáját koptathattuk, ahonnan buszok vittek a terminálhoz. Természetesen vagy három busszal érkezett a 13 fő, hiszen mindenki máshol ült, így máskor szállt le a gépről. A repülőtéren hamar megtaláltuk a vonatot, sikerült a Trenit appon megvenni a jegyet (hiába, a vérprofik bandája!), felszálltunk, és az olasz viszonyokhoz képest meglepően pontosan érkeztünk meg a Palazzo Reale–Orleans megállóba. Innen pár száz méterre, a Székesegyház mögött volt a szállás, amit villámgyorsan belaktunk. A PMO Guest House a Via Gioeni 19 szám alatt található, jó a környék, habár egyik este jó kis csetepatét hallattunk a földszinti lakók között: jó dél-olaszországi hangulatban ordibáltak, természetesen az összes környező erkélyről a műsort bámulták/bámultuk, de a pár plusz decibel okozta halláskárosodáson és a vigyorgáson kívül más következménye nem lett a dolognak. Vasárnap este végül volt még egy kiadós rohanás, mert majdnem a tengerpartig elmentünk, hogy nyitvatartó boltot találjunk, de ezt a láblejárást már megszokhatta a csapat, és most legalább nem a hírhedt római macskaköveken kellett haladni. A fenti fotókon láthatók jellegzetes utcaképek. A jobb oldali tér a Quattro Canti, Palermo szíve.

Hétfőn első programként megtekintettük a Normannok Palotáját, benne a királyi lakosztályokat, illetve a kápolnát. A jegyvásárlás során bunkó és pofátlan alakokkal volt dolgunk: minden hivatalos – és olasz nyelvű – igazolás ellenére a történész hallgató egyetemista csapatot középiskolás tanulmányi kirándulók csoportjaként kezelték, így a teljes ingyenesség helyett mindenkiről legomboltak egy jó eurót. Amikor Balázs megjegyezte, hogy azért esetleg alkalmazhatnák a saját honlapjukon szereplő tarifákat, illetve újságíró is van közöttünk, aki mindezt megírja, csak arra tellett tőlük, hogy mi csak ne fenyegessük őket. Ezen incidens ellenére mindenkit úgy kellett felmosni, a látottak magukért beszéltek, és természetesen az ökörködés is elkezdődött, hiszen sikerült beazonosítani a Cappella Palatina mozaikjain párat a kirándulók közül. Aznap végül a székesegyház és a San Cataldo templom után egy kiadós vásárlásra kerítettünk sort, amikor természetesen cannolót és facsart narancslevet is üzemi mennyiségben fogyasztottunk. A végpont a Teatro Massimo (Olaszország legnagyobb, Európa harmadik legnagyobb operája, lásd fent), illetve a bíróság (a racionalista építészet egyik fontos példája, lásd lent) környéke volt.

Kedden hajnalok hajnalán keltünk és elbattyogtunk a központi pályaudvarra, ahol felszálltunk a legelső agrigentói vonatra. Ott elsétáltunk a buszpályaudvarra, megvettük a helyi és a helyközi jegyeket, illetve az amúgy hihetetlenül pontos helyi busszal lecsurogtunk a Templomok Völgyéhez. Ekkor majdnem elhagytunk pár srácot, akik hozzászoktak az olaszos lazasághoz, és csak az utolsó pillanatban szálltak fel a buszra, de ennyi izgalom mindenkinek kell. A templomromoknál természetesen volt portréfotózás, csoportképkészítés, csak úgy izzottak a fényképezőgépek (lásd lent). Ekkor jött a kérdés: hol együnk? Végre kijutottunk a hozzánk legközelebbi kapunk és elindultunk felfelé, a múzeum irányába. Igazából távolabbra igyekeztünk, de itt is volt bár, ahol mindenki örömére le lehetett ülni és jól be lehetett tárazni tápanyagból. Ebéd után visszamentünk a buszmegállóhoz, ami a busztársaság által kipreparált Google térképen természetesen nem ott volt, ahol ténylegesen megállt a Realmontébe igyekvő járat. Mi meg futhattunk a busz után. A buszsofőr olyan aranyos volt, hogy a realmontei megálló előtt, még a parton letett minket, ahonnan végül a tengerparton kellett végigsétálni, hogy eljussunk a Töröklépcsőhöz. Ide már két magyar hölgy is követett minket, plusz egy menő bolhafészek, aki gyakorlatilag diktálta nekünk a tempót. A Töröklépcsőnél volt, aki bement a vízbe (készült elég kompromittáló fotó), de volt, aki csak napozott. Végül szinte mindenki feljutott a sziklaperemre, ahol együtt vártuk meg a naplementét. Itt is voltak kalandok, mert velünk mindig történik valami. A lényeges és publikus információ: mindenki túlélte: :D Végül egy hetekkel korábban Whatsappon lebeszélt taxis szállított minket vissza az agrigentói vasútállomásra, ahol meg az ételautomata akart kifogni rajtunk. Természetesen a nap megtette a hatását, a fél csapat végigaludta az utat Palermóig, majd félzombi üzemmódban visszatámolyogtunk a szállásra. Kemény, de gyönyörű nap volt!

Szerdán picit később keltünk, majd a reggeli után elbattyogtunk a Piazza Indipendenzára, ahol az „Indipendenza – Palazzo Reale” nevű és 912 kódú megállóban szálltunk fel a Monrealéba tartó 389-es körjáratra, amire még hétfőn vettük meg a jegyet (a buszon ugyanis drágább). Odafelé egy szardellás dobozban utaztunk, visszafelé már levegősebb volt a járgány. A székesegyházról már egy korábbi, mozaikos posztunkban is áradoztunk, így ez kötelező programnak számított. A belső tér és a tetőterasz megtekintése után ebédeltünk, majd szabad program következett. Páran velünk megnézték a kerengőt (ahol Balázs örömére magyar hadifoglyokat is őriztek az első világháború során), mások vásároltak. A kerengő kapcsán jó tanács, hogy itt mindenhova lehet jegyet venni, a székesegyháznál viszont csak az utóbbira, de a kerengőbe nem, vagyis aki csak egyszer akar jegyet vásárolni, az a kerengőnél költekezzen. A tetőterasz pénztára pedig bent a templomban, az egyik torony lábánál található. Visszafelé megálltunk a „Calatafimi–Pindemonte” megállónál és elsétáltunk a kapucinus katakombákhoz. Sokkoló élmény volt! A halál a maga pőre valóságában!

Csütörtök volt az utolsó teljes napunk. Volt piacozás (éljen a Vucciria, lásd fent), felmásztunk pár kilátó teraszra (a Santa Caterina templom teraszára, illetve a Santissimo Salvatore kupolájához), szokás szerint nagyon jókat ettünk (mi például a Santa Caterina cukrászda kézműves pisztáciás cassata tortáját is kipróbáltuk: mennyei, mindenkinek ajánljuk), és természetesen volt bőven kultúrprogram. A nap végére már búcsú hangulat uralkodott el rajtunk, hiszen nagyon megkedveltük Palermót!

Végül pénteken reggeli után indultunk haza: először gyalog a Palazzo Reale–Orleans vasútállomásig, utána vonattal a Punta Raisi-i Falcone és Borsellino repülőtérig, majd a Ryanair járatával Ferihegyre. A földet érés annyira kiábrándító volt! Mindig jó érzés hazajönni, de a napfényes Palermo után, ahol éjfélkor is pizsamában partiztunk a tetőteraszon (fent látható a kilátás innen a székesegyházra napkeltekor), napközben pedig 26-28 fok melegben barnultunk le a szabadtéri programokon, Budapesten egy összefüggő szürke felhőréteg fogadott. Maga a depresszió! Ennek örömére a hazatérés után kb. két órával le is foglaltuk a következő utunkat karácsony utánra: Athénba. Erről viszont majd később számolunk be. ;)

Ezen szubjektív élménybeszámolóhoz természetesen majd részletes fotós mellékletek társulnak amelyeket ide is belinkelünk:

Itt található a poszt az agrigentói Templomok Völgyéről.

Itt a Töröklépcsőről.

Itt Monrealéről.

Itt a palermói San Domenico templomról, benne Tüköry Lajos sírjáról.

Itt a Normannok palotájáról.

Itt a Székesegyházról.

Itt a San Cataldo templomról.

Itt a Martorana templomról.

Itt a Santa Caterina kolostor együtteséről.

Itt a Palazzo Mirtóról.

Itt pedig a Palazzo Abatellisről.